Ausztráliai sziklafestészet
Ismeretlen ősi kultúra

A fehér ember története Ausztráliában mindössze kétszáz éves.
Az európai iskolákban éppúgy, mint az ausztrálokban szinte csak ezt az időszakot tekintik említésre méltónak. Meglepő, hogy a fehér ember mennyire vaknak bizonyult a hatalmas földrészen mindenütt előforduló őslakosművészeti alkotások iránt. Aligha köztudott például, hogy Sydney a sziklakarc-lelőhelyek talán leggazdagabb központja. Még a belvárosban is találhatunk belőlük néhányat. Mivel a közelmúltig nem védték őket, nagy részük építkezéseknek esett áldozatul.

Az őslakosság a hódítók megjelenéséig - a Gibson-sivatagban egészen az 1960-as évekig - kőkorszaki módon élt. Kétszáz évvel ezelőtti létszámukra eltérő becslések vannak: korábban 300 000 körülinek vélték, ma több mint 1 millió emberre becsülik az akkori népességet. Többségük félnomád életmódot folytatott, és legalább száz különböző nyelvet beszélt. Sok nép lakta a kontinenst – az eltérő körülmények miatt – más-más kultúrával és társadalmi szerkezettel. Ezért művészetükben is hatalmasak a különbségek.

A magyar kutató hihetetlen eredményei
A kutatás az 1960-as évekig meglehetősen lanyhán folyt, mivel nehezen tudták megállapítani a kőeszközök és a sziklafestmények korát. Úgy gondolták, hogy a tárgyi emlékek inkább a néprajz, mint a régészet hatáskörébe tartoznak. Általában úgy vélekedtek: nem lehetnek nagyon régiek. Tény, hogy még az 1960-as évek végén, a 70-es évek elején is készültek sziklafestmények. Ráadásul a festményeket folyamatosan javították, átfestették. Sok ábrázoláson látható repülőgép, hajó, puska stb. is.
Az 1960-as évekig úgy gondolták, hogy Ausztrália az utolsó betelepült kontinens. Az ember ottani megjelenését mintegy tízezer évvel ezelőttre tették. Így amikor 1962-ben John Mulvaney egy barlangról azt állapította meg, hogy 16 000 éve vették használatba, maga sem hitte el.
Az áttörést egy magyar kutató, Gallus Sándor (1907–1996) munkássága hozta meg. A dél-ausztráliai Koonalda barlang bejáratánál kőszerszámok kerültek elő, de az ausztrál szakemberek nem tulajdonítottak a leletnek különösebb régészeti jelentőséget. Gallus, akinek magyar diplomáját nem ismerték el, és nem volt semmiféle kutatói állása, saját pénzén és önkéntes segítőkkel 1956-ban ásatásokat kezdett a barlangban. Majd tízévi kutatás után olyan eredményekre jutott, amelyek hitetlenkedést és némi ellenségeskedést váltottak ki a helyi kutatókból. Szerinte a barlangot mintegy 30 000 éve kezdték használni, és 14 000 éve hagyták el. A tűzhelyek tanúbizonysága szerint lakták, és bányaként is működött. A falakon jégkorszaki vésetek vannak, méghozzá olyan helyeken, amelyek sose kapnak természetes fényt.
1967-ben Richard Wright vezetésével hitelesítő expedíciót küldtek ki, mely megerősítette Gallus eredményeit. A közelmúltban folytatott intenzív kutatások során egyre több nagyon régen használatba vett táborhelyet fedeztek fel, kettő közülük bizonyíthatóan 60 000 éve lakott. A tengerszint változásait vizsgálva az elmúlt körülbelül 60 000 évben gyakran voltak olyan mélypontok, amikor mintegy 100 kilométeres hajóúttal elérhető volt Ausztrália. Előtte hosszú ideig magas volt a tenger szintje. Mintegy 130-140 000 éve szintén át lehetett volna hajózni, ám 60 000 évnél régebbi lelet eddig nem került elő.

Vadász-ábrázolás. Ubirr, Kakadu Nemzeti Park	Glenbrook, Vörös kezek barlangja	Sziklafestmények az Alice Springs közelében lévô Emily hasadékban	Emberpár Sydney egyik nemzeti parkjában

Erszényes farkas a falon
1972-ben Eric Brandl az ausztrál kontinensről legalább kétezer éve kipusztult erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus) nagyon hiteles ábrázolását ismerte fel egy Arnhem-földi sziklafestményen. Ez az állat az Ausztráliához tartozó szigeten, Tasmániában a XX. századig élt, és csak 1930-ra irtották ki, noha a fehér telepesek mindent megtettek, hogy elpusztítsák a nyájaikat tizedelő ragadozót. Később egyre több tasmániai tigrist, majd tasmániai ördögöt (Sarcophilus harürisii) ábrázoló festményt találtak, ez utóbbi állat szintén régen kipusztult arról a vidékről. Sokkal nagyobb meglepetést okozott azonban a hosszú orrú echidna (Zaglossus) és egy erszényes, tapírhoz hasonló állat (Palorchestes) ábrázolásainak felfedezése, hisz azok kipusztulását 15 000, illetve 18 000 évvel ezelőttre teszik. Ezzel már az európai paleolitikus barlangfestmények koránál járunk!
A nagyon régi festmények közös jellemzője, hogy kizárólag vörös színt használtak hozzájuk, és hogy olyan állatvilágot ábrázolnak, amely ma már nem jellemző a környékre. Sok bumeránglenyomatot is láthatunk, pedig a bumerángot már több ezer éve nem használják Arnhem-földön. A szavanna-, vagy a trópusi erdőkben a bumeráng nem hajítható messzire, de használták őket a jégkorszak tágas füves pusztáin!
A régészeti kutatás a trópusi területeken különösen nehéz. A talaj annyira savas, hogy szinte minden elpusztul benne. Nincsenek például csontmaradványok, mert a szerves anyagok nem maradnak meg. A talaj takarta barlangfalakon megsemmisülnek a festmények. Csak a saválló kövekből készült szerszámok és a földfestékek maradnak meg.
Az egyre gyakrabban használt termo-lumineszcenciás és optikai lumineszcenciás vizsgálatokkal leleteket magukba foglaló talajrétegek korát határozhatják meg. Ez a módszer Ausztráliában több mint 200 000 évre visszamenőleg hatásos. A talajréteg korát meghatározva tudhatjuk, hogy a benne lévő tárgyaknak ennél régebbieknek kell lenniük. (A Carpenter’s Gap barlangjában végzett ásatásokon 1995-ben, az erősen lúgos talajból festett szikladarab került elő, ami a barlang mennyezetéről eshetett le. A beágyazó réteget nagy biztonsággal 40 000 évvel ezelőttire datálták, ráadásul okker festék, faszén, égett csontok és kőeszközök is voltak benne.)

Viaszfestészet
Fantasztikus eredményt kaptak egy kormeghatározó program során a Cape York félsziget egyik ismert lelőhelyén (Walkunder Arch Cave). Erről sejtették, hogy már több ezer éve folyamatosan készítettek a sziklafalakra bekarcolásokat és festményeket. A barlang falát a festékrétegeken kívül különböző összetételű ásványi bevonatok és szennyeződések is borították. Mintát vettek a szikla felületéből, majd mikroszkópon megvizsgálva felmérték az egymást követő rétegeket. Meghatározták ezek kémiai összetételét, ami az elmúlt évezredek időjárásváltozásainak ismeretében lehetővé tette koruk megbecslését. Ezután vákuumban, vékony lézersugárral rétegről rétegre haladva elgőzölték a minta anyagait. A keletkezett gázok gyorsítós C-14-es vizsgálatával, nagy pontossággal meghatározták az egyes rétegek abszolút korát. A 2 milliméternél alig vastagabb minta mintegy 27 000 év történetéről vallott! A barlang legkorábbi festését 28 000 évesnek találták, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a festések még korábban is elkezdődhettek.
Jóval nehezebb a sziklakarcok korának meghatározása, hisz azok a kő anyagának eltávolításával készülnek, a felületre nem hordanak fel olyan anyagokat, amelyek a mérést segíthetnék. Sivatagi körülmények között azonban a karcok kora jól vizsgálható. A száraz környezetben vékony, csillogó ásványi kérgek, úgynevezett sziklalakkok rakódhatnak ki a felszínre. Anyaguk függ a kőfajtától és a keletkezésük körülményeitől. Közös bennük, hogy tartalmaznak szerves zárványokat, virágport, kormot, vagy esetleg maguk is biológiai eredetűek. Ez teszi lehetővé AMS-vizsgálatukat. Az érintetlen sziklán és a karcokban lévő lakkok kormeghatározása adja a maximum és minimum korokat.
Különlegesség az Arnhem-földi viaszfestészet. Erről mindenki azt gondolta, hogy új keletű szokás, ám az egyik teknőst ábrázoló képről kiderült, hogy 4000 éves! Az adatot két másik vizsgálat is megerősítette. Ráadásul a teknőc több rétegnyi korábbi festményt is takar! Ez a Föld legrégebbi viaszfestménye. A kutatók szerint ennél régebbi nem is kerülhet elő, mivel a viasz fennmaradásának végső határa megfigyeléseik szerint 4000 évre tehető. A kép különlegesen védett helyen maradt ránk, állapota pedig a végső pusztulás, elporlás előtti fázist mutatja. Ez azt is jelenti, hogy fogalmunk sincs, mikor készülhetett az első viaszfestmény.